Az eladható zene több célt szolgálhat: szórakoztat, ellazít, háttérzajt biztosít, alkalmazott művészetként funkcionál filmekben, színházakban etc. De maga a zene esztétikai, intellektuális, és technikai jellege keveseket érdekel. 

Az önmagában nem számít figyelemreméltónak, ha Maxim Vengerov virtuóz módon, tökéletes tónussal hegedüli a Mendelssohn hegedűversenyt. Ugyanakkor, ha ezt egy szőke kislány, attraktív külsővel, hiányos öltözékben, és esetleg egy leszedált jegesmedve hátán ülve adja elő, szemgolyók millióit tapasztja a képernyőkre.

Még az is bocsánatos bűn, ha egy picit hamiskás, hiszen egy vadállat hátán nem olyan könnyű muzsikálni és esetleg még pucsítani is – ezt mindenki beláthatja. És bizony a YouTube algoritmusai tudják a legjobban. Legalábbis azt, hogy mely tartalmak válhatnak potenciálisan virálissá. Mi több! Maga a szisztéma okozta, okozza a jelenséget: a hamis művészi értékekbe csomagolt bizarr tartalmú termékek roppant sikeres szárnyalását az áramlások terében. Miképpen a kontraszelekció már azelőtt megtörténik, hogy a művészet, mint árucikk találkozhatna a kedves közönséggel. Hiszen a rendszer megtalálja azokat a karakterjegyeket, amelyek mentén besorolja a produkciót egy adott hierarchiába: megtalálja a melleket, formás lábakat, a jegesmedvét, és az öreg Vengerov mester kihízott öltönyeiben, és hasonlóképpen sziporkázó tehetségű, szorgalmas kollégái e tekintetben természetszerűen helyükre sorolódnak: a táplálék lánc legaljára. És lám! A kislányt már milliónyian látták, míg a hegedűlegenda beragadt a párezres nézettség áttörhetetlen mocsarába. Így működik a dolgok mesterséges evolúciója.

És ahogy megyünk előre az időben, és okosodnak, épülnek, szépülnek a Google robotok, ez egyre inkább így lesz, hiszen egyre inkább fognak igazodni a saját maguk által előidézett kereslet-kínálat viszonylat mibenlétéhez. Nem invesztálnak olyan tartalmakba, amelyek nem kecsegtetnek azonnali, jól tervezhető sikerrel. Derék multicégként viselkednek: a jól bevált biztosra mennek. És amíg ordítják, hogy „ocsmány szexisták, toxikus maszkulinitás” és miegymás, tulajdonképpen a zenét is pornográf köntösbe öltöztetik, hogy az általuk lenézett disznók ráugorjanak a szóróra.

Ez alól kivétel persze, ha esetleg matrózruhás kismajmok steppelnek egy hófehér zongora tetején Chopin forradalmi indulójának előadása közepette. Ez utóbbiak már önmagukban is érdekesek lehetnek, és az algoritmusok az ilyen fajtalankodást is egyre kifinomultabb módon szimatolják ki, mellyel elsősorban a női közönség igényeit igyekeznek gerjeszteni, majd szolgálni. Nézzétek! Annak a kócos vajszínű kutyusnak kicsordultak a krokodilkönnyei Rachmaninov cisz-moll prelűdjének hallatára!

Benda Gábor