Tombol a vihar, de a fák lombjai meg sem rezdülnek, csak a szemünk könnyezik a jeges szélben. Bármekkora erőt is fejtünk ki, végül nem érünk el semmit, hiszen ugyanannyit haladunk előre, mint amennyit hátra; erőlködéseink meddők, próbálkozásaink fölöslegesek és nevetségesek. 

Önönmagunk paródiái végtelen buzgalommal élik ki magukat, és mondvacsinált indokokkal teremtenek abszurd konfliktusokat, melyek megoldásai aztán még abszurdabbak. Rossz kérdésekre rossz válaszok születnek, a rossz válaszoktól tönkrement emberi sorsok: generációk sorsai. Utazások sora szomorú történelmünk helyszínei között. Az egyik abszurd szüli a másikat, és így haladunk előre, hátra a végtelenben, végtelen időben behatárolt szűk térben, szűk látókörrel és beszűkült gondolkodással.

Hánykolódunk, mint egy útjára indított papírhajó, kitéve a természet szeszélyeinek, védtelenül és gyöngén vergődünk a nyílt vízen vagy éppenséggel a szelek szárnyán angyalok között, reménykedve, hogy őrangyalok társaságában vagyunk, nem pedig vízbefúlt lelkek szárnyalnak el mellettünk sebesen. De legalább kifáradunk, miközben kergetőzünk ezekkel a szárnyas lényekkel; Weöres Sándor szavaival élve: Én nem bírok őszinte lenni, mert talán nem is akarok, csak kergetőzöm a szavakkal, mint felhőkkel az angyalok. Őszinteségről tehát szó se lehet, főleg ebben a beszorított, kiszolgáltatott állapotban. Merthogy történelmileg, ebben a reménytelen, méltánytalan és egyben tragikomikus helyzetben érezzük magunkat, amiről éppen csak azt nem tudjuk soha, hogy mi. Vagy legalább egy évszázada nem.

Vajon képesek vagyunk-e még tükröt mutatni saját magunk elé a rendszerváltás óta eltelt zavaros időszak vergődéseinek közepette? Egy jókora tükröt, melyben egész 20. századunkkal szembe nézhetünk?
Szalay Pál munkássága ezt kísérli meg. Egy egészen szokatlan szimbólumrendszeren keresztül jut el sajátos kifejezésmódjához, amely mellbevágó eredetiséggel ruházza föl alkotásait.
Mikor szatirikus szobrait és festményeit figyeljük, óhatatlanul felsejlenek bennünk meghatározó korszakok, hangulatok vagy éppen divathullámok, melyek passzátszelekként söpörtek végig életünkön, látszólag mindent megváltoztatva, miközben mi itt maradtunk egy helyben, hintáztunk előre, hátra, és mostanra egy kicsit elfáradtunk, s szeretnénk időt szakítani némi lihegésre. Ugyanis ez nekünk akár járhatna is. Mert miért ne lennénk legalább olyan jók, mint mások?

Magyarország, mint lovas nemzet, a rengeteg hintalóval és hátrafelé nyilazni képes öltönyös lovassal, kik olykor mobiltelefonnal vagy aktatáskával a kezükben mutatják az irányt: előre! S közben hintáznak a lovon előre-hátra, úgy nógatják szegény párát, hogy az nyelvét kilógatva zihál; vágtatnak és kimerülten vánszorognak egyhelyben, időtlenül az idők végezetéig. Olykor egész családok utaznak ezeken az agyon nyüstölt hintalovakon, s talán próbálják megismerni magukat azzal, hogy megkísérelnek világot látni, mert ha csak a világot szeretnék megismerni, elég lenne bezárkózni egy könyvtárba, ahogy a német filozófus Arthur Schopenhauer írja.

De számukra sem utazás, sem pedig könyvtár nem létezik, csak az illúzió, hogy az ugar, melyen időtlen ideje hintáznak előre-hátra, végül újra termővé válik, és egy csapásra utolérik a Sógorokat, vagy legalább Európa apraja-nagyját. Hogy nekünk is lesz egy csipetnyi biztonság, no meg kényelem, mert különben kiábrándítóan üres a szabadság. Szabad vágyakozás az elérhetetlenért. Ez a mi szabadságunk. Aztán persze jön a düh. A veszett düh.
Pedig keresztények vagyunk már vagy ezer éve. Nem?

S hirtelen minden vér pirossá válik, és elénk tárul a két részből álló történelmi Magyarország, melynek katonái harcba indulnak, vagy éppen indulnának, hiszen hintalovaik hátán nem jutnak messzire. Igen! Ez egy „Régi történet”. A hiábavalóság története. S felhangzik a prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának a szavai: Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!

Szinte megelevenednek a lovasok, mintha csak mozgóképet látnánk; egy folyamatos statikus mozgást. Fenyegető és vészjósló ez a pirosság. Olyan érzetet kelt, mintha előtte valami kellemes, békés színben pompázott volna az ország, mondjuk kékes, zöldes árnyalatban, vagy csak úgy nonchalant piros-fehér-zöldben; aztán hirtelen ez a vad, húsbavágó vörösség. A nagy vörösségben megelevenedik előttünk a valkűrök lovaglása apokaliptikus látomás képében, csak itt a lovasok hintalovakon lovagolnak, és mintha hallani vélnénk Richárd Wagner híres nyitányának zenéjét is, csak egy kicsit hamiskásan, vagy éppen hátulról visszafelé erőltetve, majd elhalva.
Káosz, harctéri káosz, melyről senki se tudja, hogy végül ki fogja uralni. Lehet, hogy ez nem is tud kiderülni, és csak sodródunk az eseményekkel. Hiszünk és remélünk. Reméljük, hogy valaki majd a segítségünkre siet. Talán Szent György? Egy hintasárkányon érkezik majd csak, hogy ki ne lógjon a sorból.

Benda Gábor