A kultúrharc elsősorban a nyelv uralásáért folyik. Következésképpen elsősorban olyan művészeti ágakat érint, melyekben a nyelv, mint olyan, fontos szerepet tölt be. A szabad beszédben az nyeri a kultúrharcot, aki közelebb áll az igazsághoz, hiszen a nyelv az igazságot sokkal hatékonyabb, meggyőzőbb módon interpretálja, mint a zagyvaságot. Ezért jók a nyilvános viták, eszmecserék, hogy a sok hablatyolásból idővel megszülessen a tiszta beszéd.

A probléma akkor keletkezik, ha az igazságtól tartósan megvonják a teret, és ellenőrizetlenül engedik tombolni a káoszt. Túl hosszú ideig mondogatják, hogy az európai kultúra gonosz, hogy a fehér férfiember toxikusan maszkulin, hogy a palesztinai arabokat elnyomja Izrael állam, hogy mindenféle zavarodott pacák képes gyereket szülni, etc. Ilyenkor ugyanis a hazugság hitté válik, a hittel pedig nem lehet vitatkozni. Aki a hittel vitatkozik, eretneknek nyilváníttatik, értsd rasszista, szexista, mindenféle fajta -fób és -tagadó, ergo az „udvarias társadalomból” kirekesztendő. A rendetlen, babonás gondolkodás gyűlöli a vitát. Ellenvéleményt csak akkor enged, ha az egy részeg, ordítozó románszatyros náci nénike kuszafogas szájából hangzik el valamely dühtől tajtékzó politikai rendezvényen. Hiszen ez az a stílus, mellyel versenyképesek. Ilyenkor a kiegyensúlyozottság jegyében boldogan megmutatják a „másik oldalt”: audiatur et altera pars! Ellenben az okos, intellektuális érvelést nem tartják biztonságosnak. Igen: biztonságosnak, mintha a szabad beszéd fizikai veszélyt jelentene a társadalomra. Vagy kontraszelektálják a tényeket, vagy pedig par excellence elhazudják, és mindehhez egy ötpercenként változó tolvajnyelvet használnak, mellyel folyamatosan egymásnak szignálják törzsi hovatartozásukat. A végeken pedig a tegnap még térden csúszó, seggel az égnek állva kábeleket dugdosó informatikus dönti el, mi szolgálja a közjót, hiszen ő uralja a szabad polgárok információcseréjének terét, így mi sem természetesebb, minthogy milliárdossá lett szakik szabályozzák a világ társadalmainak közbeszédét. Ők döntik el, mi a morális és mi nem, hogy milyen módon használjuk az emberi beszédet, hiszen az intellektuális köztér az ő személyes tulajdonuk. A tulajdonjogot pedig, mint tudvalevő tisztelni köll – mondja a tisztes konzervatív. Mintha egy nyomdagép lehetne csak a világon, így mi sem természetesebb, minthogy a nyelvet a nyomdatulajdonos uralja. A nyomdászmester és géptulaj dönti el, milyen kifejezések és mondatok kerülnek a könyvbe, és hogy milyen gondolatok láthatnak napvilágot.

Zongorázni még szabadon lehet, de egyre többen várjuk nagyon az új nyomdagépek megérkezését.

Benda Gábor